Sermons by Nemeshegyi Sámuel

Pál ebben a fejezetben részletes leírást ad arról, hogy mik jellemzik “Isten munkatársainak” a mindennapjait, és a világhoz való hozzáállásukat.

Mit mondanának a mézeskalács figurák miután elkészülnek, ha tudnának beszélni? Én így képzelem el: „Milyen szépen megformáltál, az előbb még csak egy darab massza voltam”. Talán ilyesmit mondana egy gyönyörű váza is a fazekasmesternek. A Biblia szerint keresztényként mi is egy folyamatos formálódásban veszünk részt. Az pedig eléggé bíztató, ha látjuk, hogy a végeredmény kire fog hasonlítani!

“Feltámadunk” – a temetők bejáratánál szoktuk olvasni a feliratot. Elég szánalmasak a keresztények, ha végül ez mégsem történne meg – ezt maga Pál apostol írja le. De ha szilárdan is hisszük, hogy úgy lesz, akkor is marad még néhány kérdés, amivel érdemes foglalkozni. Például, hogy hogyan élem az életem ennek tudatában?

Voltak a történelemben nagy emberek, akik számára az utókor emelt valamiféle emlékhelyet, tisztelegve életük, munkásságuk előtt. Voltak olyanok is, akik hatalmuknál fogva még a saját életükben építtettek monumentális sírboltot maguknak, biztosítva emlékük fennmaradását. Jézusnak nem maradt hátra sírhelye, de mi sem kell, hogy emlékhelyet építsünk neki, mert meghagyott nekünk egy olyan gyakorlatot, amivel kíválóan meg tudunk emlékezni róla, és arról, amit értünk tett.

Ebben a szakaszban Pál arra a kérdésre ad választ és magyarázatot, hogy “be kell-e fedni az asszonyok fejét a gyülekezetben?” Mielőtt továbblapozva legyintenénk egyet, hogy ez egy ilyen régi kulturális dolog, érdemes itt megállni, mert kincseket érő igazságokat találhatunk.